Hinni kell / Alattomos betegségem megélése/

	2005. december 16. CT-lelet: "A bal vese központi harmadában egy 5X5 cm átmérőjű daganat látható." Az asszony csak áll, nézi a papírt, de nem tudja tovább olvasni. Megszűnik körülötte minden, látása elhomályosul, az agya lüktet, nem tud gondolkodni. Aztán arra eszmél, hogy valaki a vállára teszi a kezét és beszél. Hogy mit, az nehezen jut el hozzá, de azt azért hallja, hogy el kell távolítani a beteg vesét, mert csonkolni nem lehet. Megpróbálja összeszedni magát, de nem megy. Megköszöni a felvilágosítást, majd elindul a kórház kijárata felé. Kilép rajta és a havas esőben elindul. Hogy hogyan jut el a buszmegállóba, fogalma sincs, hiszen nem lát, nem hall semmit. Néha fékcsikorgás, de ő megy tovább, közben felveszi a telefont, mert gyerekei, barátai érdeklődnek. Valahogyan hazaér, lerogy a fotelba, előveszi a leletet. Több sorban felsorolva, hogy mi jó, hol nincs baj, de a végén ott a bal vese. A daganat. Aztán padló. Most mi lesz? És miért? Ennyi volt? Aztán elsiratja magát. Eszébe jut egy ismerőse, aki ezen már túl van, és meg vannak számlálva a napjai.  Mire nagyobbik fia hazaér, elfogynak könnyei, és amikor meglátja a gyerek arcát, a gyomra összerándul, mert páni félelmet lát rajta. Minden erejét összeszedve feláll és arcára mosolyt erőltetve megszólal: Ejnye kisfiam, ne csináld már! Két vesém van nekem. Ha az egyiket kiveszik, ott a másik. Meglátod, olyan vacsorát rittyentek neked, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána! És főzni kezd. Gondolatai kezdenek letisztulni, és mire kész a vacsora, már tudja, hogy meg fog gyógyulni! Mert meg kell gyógyulnia, hiszen a gyerekeinek szükségük van rá. 2006. január 05. Műtét előtti este. Biztató sms-ek a gyerekeitől, unokáitól. Nem fél, de azért megfordul a fejében, hogy talán nem látja többé őket. A kórház folyosóján járkálva gondolatban elbúcsúzik tőlük, és hangtalanul hullnak könnyei. Aztán azt érzi, hogy valaki megöleli, majd egy férfihang jut el a füléhez: Ne féljen! Nem lesz baj! Egy betegtársa volt.  És nem lett, pedig a szövettani eredményen ez állt: világos sejtes veserák. 2006. január 16. Az orvos, aki műtötte-átadva a zárójelentést- elmondja, hogy nincs szükség az ilyenkor általában szokásos kezelésekre, mert időben kiderült a baj, és a daganat a vesén belül maradt.Csak egyet kér, hogy az asszony higgyen neki. És ő hitt, és hisz, mert nem tehet mást. Felépülése után az asszony átértékeli az életét. Rájön, hogy oly sokszor elégedetlenkedett, lett dühös piti dolgok miatt. Rájön, hogy az élet szép és értékes még akkor is, ha néha úgy tűnik, elviselhetetlen. És rájön arra is, hogy a sok bajt, fájdalmat, tragédiát a sors valószínűleg azért mérte rá, hogy ő egyre inkább megerősödve, egyre nagyobb hittel álljon az új feladatok elé. 2007. január 01.  Az asszony most is egyedül köszönti az Újévet- mint 20 éve mindig- és végig pereg előtte addigi élete. A sok küzdelem, amikor egyedül, albérletben nevelte három gyerekét. A küzdelem a megélhetésért, majd a küzdelem az életéért. Végül megállapítja, hogy ajándékba kapott új élete kötelezi valamire. Talán arra, hogy megpróbálja újrakezdeni. Újra kezdeni, de több hittel, mint eddig. És eldönti, megpróbálja megkeresni azt a férfit, akivel egyszer talán együtt köszönthetik az új esztendőt. Azóta keres, a sok-sok csalódás ellenére bízik, mert nem tehet mást. Ugye? 2011