Szárnyaszegetten

A királyfi elgondolkodva, céltalanul poroszkált az ösvényen. Mindegy volt, hova, merre viszi a lova, egyszerűen csak egyedül akart lenni a gondolataival. Azt hitte, hogy egyedül maradt, pedig hű társa, Csillag nem hagyta magára. A ló megérezte, hogy  gazdáját még mindig bántja a dolog, ezért óvatosan, nesztelenül lépkedett vele a kanyargós ösvényen. 
Neki is hiányzott a madár. Lovaglásaik alkalmával mindig ott ült gazdája vállán, és szinte állandóan énekelt. Az ének többnyire vidám volt, ám néha-néha bánatosan szólt. Ilyenkor a gazdi néhány kedves, biztató szóval megvigasztalta, és a rigó jókedve újra visszatért. 
Aztán egyszer csak szó nélkül elrepült. Elrepült egy messzi, más világba. Napok múlva üzente, hogy jól van, de ne várják többé. Új utakon jár, amelynek végén a remélt boldogság várja, ahol nincs többé szomorú ének, csak vidám, önfeledt dalolás.

A királyfi nem örült a madár döntésének, de tudomásul vette. Szerette volna figyelmeztetni az ismeretlen veszélyeire, ám a rigó nem kért belőle. Szárnyalt, szárnyalt a magasban, és nem vette észre az alatta tátongó iszonyú mélységet. Most is rágondolt. Vajon hová, merre vitte az útja? Tényleg boldog?

Eddig jutott a gondolataiban, amikor Csillag megállt. Hazaérkeztek. Leszállt a lóról, kinyitotta  a kastély kapuját, bevezette lovát az istállóba. Megpaskolta a hátát, nyakát, majd a szobájába indult.

A kastély ódon falai sok titok tudói. Öröm, bánat lakozott e falak között,  és gazdája most többnyire arra figyel, hogy minél kevesebbet kelljen gondolkodnia. Arra már rájött, hogy ha "agyal", az nem vezet sehová. Igyekszik lekötni magát olyan elfoglaltságokkal, amik nem engedik, hogy a fájó sebek újra feltépődjenek. Nem mindig sikerül. Tulajdonképpen nem is tudja, mit akar. Él, mert élnie kell. A rigó vitt ugyan némi színt fakó, lemondó életébe, de lám, elrepült. Mert valami másra vágyott.

Ez van- szólalt meg, majd folytatta útját hálószobája felé. Léptei kongtak, ahogyan áthaladt az üres termeken, majd fáradt, elnehezült testtel belépett a szobába.

Egyedül van. Az ágya üresen, bevetetlenül várja, úgy, ahogyan reggel hagyta. Leül a szélére, lehúzza a csizmáját, majd leheveredik rá. Szemben az ablak néz rá sötéten, majd hirtelen világosodni kezd. A Hold kukucskál be rajta. Szórakozottan nézi a fény játékát a falon, a tárgyakon, majd egyre világosabb lesz. Bántja szemét az erősödő fény, ezért feláll, hogy behúzza a függönyt. Ám keze a levegőben marad, mert furcsa neszre lesz figyelmes. Kihajol az ablakon, hogy lássa a zaj eredét, és megdöbben attól, amit lát. A rigó fekszik szárnyaszegetten, fájdalmasan nyöszörögve a porban. Gondolkodás nélkül kiugrik az ablakon, felemeli a madarat a földről, és a szobájába viszi. A madár szemében fájdalmat, megalázottságot lát, és látja-hallja azt is, amit mondani akar neki: A fénybe vágytam, és nem vettem észre, hogy az elvakít. Azt hiszem, bevégeztetett.
A királyfi érti a ki nem mondott szavakat. Gyöngéden az ágyába fekteti a madarat, betakarja, és kedvesen szól hozzá: Nem bevégeztetett, hanem lezárult! Lényeges különbség! 
A rigó ránéz, sóhajt egy mélyet, a szeme lecsukódik, és átadja magát az álom puha ölelésének. 
A Hold pedig- mint aki jól végezte dolgát-, búcsút int, majd elbújik egy felhő mögé, hogy helyt adjon az éjszaka sötétjének, ezzel együtt az álmoknak. Az álmoknak, amik ritkán teljesednek be ugyan, ám "Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság; talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek; talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk..."

Még, ha szárnyaszegetten is...

Legyen Ön is milliomos Friderikával

A következő paródia-féleséget a tiszaszederkényi nyugdíjasok farsangjára írtam.

A játékos: Kormos József

Friderika: szerény személyem. Ja! És Rózsáné is én vagyok :) 

Friderika:

Jó estét, kedves nézőink! Ez itt a Legyen ön is milliomos soron következő adása.

Mai játékunkat Józseffel kezdjük. Aki látta múlt heti adásunkat, az tudja, hogy a műsoridő lejártakor Kormos úr még állta a sarat, az önök segítségét sem használta fel, és így ma a 200 ezres kérdéssel folytathatjuk. Hogy van, kedves József?

József:Köszönöm, jól, bár egy kicsit izgulok.

Friderika: Egy kis izgalom természetes. Most is egyedül érkezett?

József: Nem, most vannak kísérőim.

Friderika: Ó! Többen is? Kik ők?

József: A tiszaszederkényi Nyugdíjas Kör tagjai.

Friderika: Szám szerint?

József: Pontosan nem is tudom, de aki itt ül, mindenki az én kísérőm.

Friderika: Ezt hogy a fenébe csinálta? Egy játékosnak csak 2 tiszteletjegyet adunk.

József: A polgármesterünk szponzorált bennünket. Kibérelte a stúdiót, és autóbuszt is biztosított a számunkra.

Friderika:Ez dicséretes, bár gondolom, volt neki miből, mert biztosan ő is kapott pár     milliót a múlt év végén jutalomként.

József: Nem jól gondolja Friderika, mert én úgy tudom, hogy nálunk is szétosztottak ugyan pár milliót, de kb.1000 ember között. Így mindenki 30 000 Ft-ot kapott nettóban. Még a polgármester is.

Friderika:Bocsánat, de erről sehol sem olvastam. Úgy tűnik, az ilyen hír nálunk nem hír. (A fülemhez nyúlok, pár pillanatig hallgatok) Értettem Péter! Elnézést, kedves közönség, nem a szöveget felejtettem el, csak a programigazgató figyelmeztetett, hogy ne politizáljak, mert nem ezért fizetnek. Eddig én azt hittem, hogy nekem mindent szabad. (Józsihoz) Szabadjon legalább feltennem önnek a 200 ezres kérdést?

József:Természetesen. Izgatottan várom.

Friderika: Melyik japán ruhadarab az alábbiak közül?

A: Levonó

B: Elvonó

C: Kivonó

D: Kimonó

József: Levonó, elvonó, kivonó, kimonó. Szerintem a D, a kimonó.

Friderika: De biztos benne, József! És miért a kimonó?

József: Mert a többi szó értelmes. Egyébként elvonón már voltam is.

Friderika:Tényleg?

József: Jaj, dehogy! Csak vicceltem!

Friderika: Az ilyesmivel vigyázni kell, József! Ugyanis a fél ország hallotta a viccnek szánt kijelentését, és elég egy rosszindulatú ember, hogy magából alkoholistát kreáljanak!

József: A szeretteim, barátaim és ismerőseim tudják, hogy nem igaz. A többiek véleménye meg nem érdekel.

Friderika:Örvendetes, hogy a szerettein és barátain kívül az ismerősei is kiállnak ön mellett! Boldog ember lehet.

József: Igen, Friderika, az vagyok!

Friderika: Akkor ennek a boldog embernek elárulom, hogy tényleg a kimonó a helyes válasz. Ezzel meg is van a 200 ezer Ft. Mehetünk tovább? Jöhet a következő kérdés, de már 300 ezerért?

József:Természetesen.

Friderika: Hol építenek állami finanszírozással FIFA- színvonalú futballstadiont hazánkban?

A: Alcsút

B: Úrkút

C: Felcsút

D: Mélykút

József: Erről már olvastam valahol, de most ez a sok „út” zavar.

Friderika: Engem meg az állami finanszírozás. (Megint a fülemre teszem a kezem) Oké, többet nem fog előfordulni! (A közönséghez) Utolsó figyelmeztetés volt, közölte Kolosi úr. Folytassuk József! Gondolkodjon egy picit!

József: Megpróbálok. Úrkúton szerintem nem. Hegyoldalban fekszik, alig 2 ezres település, minek kellene ide egy ilyen stadion? Ezt a lehetőséget akkor kizárom. Mélykút. Én ezt is kizárnám. Dél-alföldi kisváros, mi szüksége lenne egy stadionra?

Friderika: Akkor ezek szerint Alcsút és Felcsút között kell döntenie. Nos?

József: Egyelőre tanácstalan vagyok, de nekem fel is „csút”, meg le is „csút”, ha még 300 ezret sem viszek haza. Nem segítene egy kicsit, Friderika?

Friderika: Na jó, csak hogy lássa, milyen rendes vagyok! Nézzen a szemembe, József! Mit lát?

József: (Egészen közel hajol) Szürkehályog?

Friderika: Maga mindig ilyen, Kormos úr? Egy kicsit pikírt a humora, úgy vélem. Ezek után várhatja majd, hogy segítsek!

József:Bocsánat, nem sértésnek szántam, de tényleg homályos a szeme Friderika.

Friderika: Hát milyen legyen ilyen összefogás láttán? Hiszen az egész stúdió egy emberként magáért izgul. A polgármesterük is itt van?

József:Természetesen. Állj már fel Gyuri, hadd ismerjen meg Friderika is!

Friderika: Csak így, „Gyuri”? Hm… Egyébiránt ilyennek képzeltem. Nem is olyan rossz pasi. (Gyurinak) Leülhet, kérem! Mi meg folytassuk! Döntött már, Kormos úr? Alcsút, vagy Felcsút?

József: Még nem döntöttem. De belenézek megint a szemébe…Jaj! Már megint homályos. Mi történt?

Friderika: Hát hogy ne lenne homályos? Látom magam előtt óriás betűkkel kiírva: I. Viktor Futballstadion. Sírni tudnék a méregtől. (Megint a fülemre teszem a kezem, majd a közönségnek) Jé, ezt nem vették észre!

József: Maga csak sírjon nyugodtan, kedves Friderika, én meg megjelölöm Felcsútot.

Friderika:Biztosan ezt jelöli meg? Van még egy segítsége, nem használja fel?

József: Nem használom. Jelölök.

Friderika: Ha ilyen biztos a dolgában, megjelöljük, és lássuk, helyes-e?

Helyes. Gratulálok József. Megvan a 300 ezer Ft is. Remélem, ezt a műsor végén megköszöni nekem?!

József:Természetesen.

Friderika: Jöhet a következő kérdés 500 ezerért?

József: Jöjjön!

Friderika: Mitől omlottak le Jerikó falai?

A: kürtszótól

B: csatakiáltástól

C: ágyúlövéstől

D: a víz alámosta

József:Legszívesebben azt mondanám, hogy a polgármesterünk nevetésétől.

Friderika: Olyan hangosan nevet?

József: Bizony, Friderika! Főleg ha viccet mesél. Ha hallaná!

Friderika:Szokott viccet mesélni? Gondolom, azért ilyen jókedvű, mert nemigen húzta még el senki úgy istenigazából a nótáját. Egyébiránt lehet, hogy az önök polgármesterének sok mindenhez köze van, de ehhez speciel semmi. Mi tehát a helyes válasz?

József: A „B”

Friderika:Biztos ebben? Nem az „A” véletlenül?

József: Biztosan vannak, akik a kürtöt gondolják, de az maga még nem lett volna elég. A kürtnek csak annyi köze van az egészhez, hogy a hangjára tört ki a zsidó nép csatakiáltása.

Friderika: Akkor megjelöljük a B-t?

József: Igen.

Friderika:Megjelöltük, és igaza volt, így megvan az 500 ezer Ft. Gondolom, jöhet a következő kérdés 800 ezerért?

József: Jöhet!

Friderika: Az alábbi hírességek közül ki informatikus?

A: Kempelen Farkas

B: Szent- Györgyi Albert

C: Dézsi Magdolna

D: Jedlik Ányos

József: Nézzük akkor: Jedlik a dinamót találta fel. Kempelen Farkas készítette el az első sakkozógépet, és az ő találmánya a beszélőgép is. Szent-Györgyi Kossuth- és Nobel-díjas, ő fedezte fel a C-vitamint. Dézsi Magdolna: Hát, ő sok mindent feltalált meg kitalált, de hogy nem informatikus, az biztos. Ugyanis úgy utálja a számítógépet, mint Kiszel Tünde Puzsér Róbertet.

Friderika: Akkor a helyes válasz?

József:Szerintem az A. Mondjuk, nem nevezném Kempelent informatikusnak, de szerintem a beszélõgépe az első olyan informatikai gép, aminek a célja az ember-gép kapcsolatának új alapokra való helyezése volt. Jelöljük meg az A-t!

Friderika: Rendben, ha ennyire biztos benne, megjelöljük. És a válasz jó, megvan a 800 ezer Ft. József! Az ön tudása lenyűgöző. Elismerésem! (Józsi szerényen hallgat) Ezek után, gondolom, jöhet a garantált másfél milliós kérdés, hiszen szükség esetén igénybe veheti a közönség segítségét is.

József: Természetesen jöhet!

Friderika:Lássuk akkor!

Miért rendeznek hazánkban kolbászfesztivált?

A: Mert sok a disznó Békéscsabán.

B: Csak úgy.

C: Hogy elhiggyük, miszerint eztán kolbászból lesz fonva nálunk a kerítés.

D: Hogy jobban csússzon a sörfesztiválon a Borsodi.

Nos, József? Tudja?

József: Először végig gondolom. Az biztos, hogy sok a disznó, de nem csak Csabán, hanem máshol is. Azt, hogy „csak úgy”, kizárom. Nálunk csak úgy nem csinálnak semmit, mindennek célja van. Nézzük a kolbászt, meg a kerítést. Ezt meg azért zárom ki, mert úgy vélem, hogy kinőttünk már talán a mesékből.

Friderika: Na várjon, József! Ön azt mondja, hogy kinőttünk már a mesékből. Mondjuk, hogy így van. De ezt azok is tudják, akik mesével etetnek bennünket?

József: Dehogy tudják! Ha tudnák, akkor mese helyett kolbász kerülne az asztalra.

Friderika:Döntenie kell Kormos úr, mert biztos, hogy csak az egyik helyes.

József: Én megkérdezném a közönséget, Friderika, mert ilyen nagy összegnél nem kockáztathatok.

Friderika: Akkor kedves közönség, most önökön a sor. Sajnos a szavazógépünk elromlott, ezért kérem, hogy kézfeltartással fejezzék ki véleményüket!

József:Gyerekek! Segítsetek, mert ha nem, lőttek a farsangi bulinknak.

Friderika:Emelje fel a kezét az, aki még hisz a mesében! Senki. Most az, aki szerint jobban csúszik a sör a kolbászra.

(Ha a közönség nem veszi a lapot:)

József:Friderika! Ha az első variációra senki sem szavazott, akkor evidens, hogy a második az igaz. Én meg is jelölöm a D-t, azaz hogy jobban csússzon a sör.

Friderika: Ön tudja, József. Lássuk, jól-e? És jól, mert a számítógép szerint is a D a helyes válasz. Gratulálok Kormos úr! Megvan a másfél millió! Folytatja?

József: Nem, nem, megállok. Egyrészt, mert nincs több segítségem, másrészt pedig, mert már így is milliomos lettem. Köszönöm a lehetőséget, hogy játszhattam!

Friderika: Megértem József, és szívből gratulálok! Nagyon jól játszott!

Mire költi a nyereményt?

József: Az biztos, hogy  rendezek belőle egy tuti farsangi bulit a körtagoknak. Magdikát beíratom egy számítógépes tanfolyamra, hátha utána nem reked be az énekkari próbákra.

Friderika: Mi köze van a kettőnek egymáshoz?

József: Hát az, hogy Magdika mindig felsikít, ha megtalál egy-egy betűt a számítógép billentyűzetén. Aztán mire készen van az adminisztrációval, már beszélni is alig bír szegény.

Friderika:József! Ez rengeteg pénz. Van valami olyan vágya, amit nagyon szeretett volna, de elegendő pénz híján eddig nem tudott megvalósítani?

József: Van bizony! Ránk férne egy kiadós pihenés. Tudja, Friderika a gyerekeink külföldön dolgoznak. Egy londoni útra gondoltam.

Friderika: Szép is az: sétálnak a feleségével a Temze partján…

József: Nem sétálunk. Csak a feleségem sétál.

Friderika: Ezt nem értem. Maga nem akar elutazni?

József: Nem én! Nekem az lesz csak az igazi üdülés, hogy nem hallom állandóan: Józsi! Vidd ki a szemetet! Józsi! Etesd meg a malacokat! Józsi! Mikor vesszük már meg azt a mosogatógépet? Istenkém! Micsoda jó világ lesz rám! Azt még meggondolom, hogy a visszaútját finanszírozzam-e?

Kedves Friderika! Lenne egy kérésem. Gondolom, önnek van egy kis befolyása ennél a csatornánál. Nem intézné el, hogy az intézményvezetőnk részt vehessen az X-faktor válogatásán? Adok a nyereményből, ha segít.

Friderika: Az utóbbi nem is olyan rossz ötlet. De mondja, József! Olyan jól énekel az úr?

József: Azt azért nem mondanám, de addigra majd megtanul.

Friderika: Hát… én szívesen elhúznám a nótáját!

József: Tud talán hegedülni, Friderika?

Friderika: Még nem, de mire az intézményvezető úr megtanul énekelni, én is profi hegedűs leszek.

Ó, jaj! Hol az a jóember? Meg ne sértődjön már!

József: Dehogy sértődik! Péter veszi a lapot.

Friderika:Péternek hívják? Szép neve van. Kősziklát jelent.

József: Illik is rá, mert olyan sziklaszilárdan áll a Humánszolgáltató Központ élén, hogy semmilyen kürt, meg csatakiáltás nem tudná onnan elmozdítani.

Friderika: Ennek a dolgozók is örülnek?

József: Hát biztosan nem mindenki, de azt tudom, hogy Rózsáné annak idején "csípte a búráját".

Friderika: Ez már múlt idő? És ki az a Rózsáné?

József: Ó, Piroska minden volt a klubban 20 év alatt, csak akasztott ember nem. Először takarító, majd házi gondozó, az utolsó években meg szociális gondozó. Aztán nem olyan régen Péter elküldte nyugdíjba, mert félt, hogy a nyakán marad. Nem csodálom egyébként, hogy féltette a nyakát, mert az a nő annyit hízott az utóbbi időben, hogy ruhát kell kölcsönöznie, ha rendezvényre jön a klubba. Ritkán is jön hozzánk, mert sokba kerül a kölcsönzés. Veszek is neki a nyereményből egy fitness- bérletet, meg finanszírozom a zsírleszívását.

Friderika:József! Az utóbbira rámenne az egész nyereménye. Nem lenne jobb, ha inkább kenyéren és vízen tartanák?

József: Nem rossz ötlet, ezen még majd elgondolkodom.

Friderika: Kormos úr! Szívesen társalognék még önnel, de sajnos lejárt a műsoridőnk, és a nézők már izgatottan várják a Szombat esti láz következő adását. Gratulálok a nyereményéhez, és örülök, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk! Minden jót!

Kedves nézőink! Tartsanak velünk legközelebb is! Viszontlátásra!

In memoriam "Öcsi"

Negyvenegy évig a menedékem voltál.

Emlékedet idéztem, ha oly nagyon fájt,

Megsebzett lelkem gyakorta Hozzád szállt,

Amikor úgy éreztem vége, hogy nincs tovább.

Soha nem tudtad meg, miért küldtelek el.

Azt hihetted, szeszély, vagy talán bosszúvágy,

Most elmondom. Mert harcolnom kellett volna,

És azt hittem, hogy úgy sem nyerhetek csatát.

Emlékszel? Volt egy égszínkék selyemsálad.

Nekem ugyanolyan, de hulló hófehér.

Elcseréltük, aztán bárhová is mentünk,

Másikunk illata mindenhová kísért.

És arra emlékszel, mikor felhívtalak?

Gondolkodj, hátha majd felrémlik valami.

Én voltam, aki hallgatott, majd letette

Mert csak a hangodat akarta hallani.

Hívnálak, de már nem lehet, már nincs tovább.

Elmentél oda, hol többé semmi sem fáj.

Lelkem üres, agyam nem tudja felfogni,

Hogy Nélküled is folytatódhat a világ.

Csillagom voltál. Távoli, mégis fényes,

Tűnt mosolyod volt a tündérszép mennyország,

Még hallom hangod, ahogy mondtad rég: "Édes".

Még hallom álmaimban lépteid zaját.

Ám mosolyod eltűnt, az álomnak vége.

Hangod is elnémult, már nem mondod "Édes"

De az a Csillag, ott messze fenn az égen,

Vigyáz majd rám, mert él és örökké fényes.

Nyugodj békében Édes!

A rózsa másodvirágzása

A szél süvítve közeleg, a bokor ágai hajladozva próbálnak kitérni előle. A rózsának még most sincs menedéke. 
Élénk-zöld leveleire már nem emlékszik, így nincs is, ami oltalmazza. Ő mégsem adja fel, mert valami buta optimizmus arra készteti, hogy elhiggye: egyedül is képes kivárni a tavaszt, az édes-keserűt, a mámorítót.

Most egy erős széllökés belemar, vékony szára meghajlik, és minden erejére szüksége van, hogy állva tudjon maradni. Sikerül! Felkészülve várja a következő rohamot, de a roham- legnagyobb ámulatára- elmarad, mert a szél feladja: amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozik, s távoznak vele az eget betöltő komor felhők is. Nyomában csend marad, azúrkék égbolt, a Nap most incselkedve szórja sugarait. 

A rózsa végre megpihen, és a csendben visszagondol addigi életére. A reményre, majd az azt követő csalódásokra. A megpróbáltatásokra, amelyektől egyre erősebb lett ugyan, de mit ér az erő, ha napjai továbbra is magányosan telnek, ha nincs senki, aki színesebbé tehetné az egyre szürkébbé váló nappalokat és éjeket?

Gondolatiból közeledő léptek hozzák vissza a valóságba. 

Várakozik.
 A léptek felerősödnek, majd elhalnak. Felnéz. Egy fiú áll a bokor előtt és kíváncsian mustrálni kezdi. Ő csendben marad, de szirmai élénkülni kezdenek. A fiú hirtelen mozdulattal megsimogatja, megszagolja, és érces hangon ránevet. Az éles hang zavarja, a simogatás sérti, mert erős és érzések nélküli. Elfordítja a fejét. A fiú csodálkozik, nem érti a dolgot, majd sértetten odébb áll. Aztán újabb fiúk jönnek és ezzel újabb csalódások mindkét részről. 

A rózsának egykedvűen telnek napjai. Már nem vár látogatót, ám ha mégis érkezik, észre sem veszi. Szirmait még nem veszíti el, de illata rejtve marad.

Most megint léptek. Finomak és alig hallhatóak, szinte csak apró neszek, ám ő meghallja őket. És figyel. Vajon ki közeleg? Aztán meglátja a fiúcskát, aki színes palástban, mosolyogva jön felé. Ez a mosoly elbűvöli, és félszegen visszamosolyog. A fiúcska megáll előtte, óvatosan fölé hajol, majd megérinti a lassan kibomló, egyre színesebbé váló szirmokat.

Aztán egyre gyakrabban jön, ugyanolyan kedvesen, simogatása is ugyanolyan gyöngéd. A rózsa egyre türelmetlenebbül várja, a közelében teljesen kivirul, illata is érezhetővé válik.

Aztán történik valami: a fiúcska hirtelen leveti színes palástját, és a rózsa megdöbben. Aki előtte áll, már nem azonos a reményt adó, az őszinte mosolyú látogatóval. A pőrére vetkőzött fiú magyarázkodik, de ő nem tudja, higgyen-e neki. Elszomorodik. És nem érti, hogy miért hitte már megint, hogy élete megváltozhat. A fiúcska nem erőszakos, nem akarja mindenáron meggyőzni, hogy azért még minden szép lehet, végül amilyen csendben jött, ugyanúgy távozik. Másnap már el sem jön, és nem jön harmadnap sem. Jönnek azonban más fiúk, ám sértődötten visszafordulnak, mert a rózsa rájuk sem hederít.

Nem érti magát. Nem érti, hogy miért a rosszkedv, nem érti, hogy mi az, ami hiányzik? Hiszen jönnek-mennek a színes palástok, akkor mi a baj?

Aztán megérti. A finom elegancia, a kedves mosoly, a gyöngéd és mégis határozott érintés. Ez az, ami hiányzik, amit a színes palástok nem tudnak pótolni. Hosszas tanakodás után úgy dönt, hogy üzen a fiúcskának. Üzeni, hogy várja, bár úgy érzi, hogy vélhetőleg hiába.

És jól érzi.

Miközben várt rá, sikerült összeraknia a kis mozaikdarabkákból, hogy mi is történt valójában. Megfejtette, hogy miért volt a színes palást, miért a kedvesség, miért történt minden úgy, ahogy? Egy kicsit odébb, egy másik bokor rejtekén egy másik rózsa él. A fiú eszköznek használta őt céljai eléréséhez, eszköznek, hogy a másik rózsát újra tenyerébe vehesse, hogy újra érezze bódító illatát.

A szél süvítve közeleg, a bokor ágai hajladozva próbálnak kitérni előle. A rózsának még most sincs menedéke. 

Ébredés

A kandallóban ropogott a tűz, és a lángok furcsa árnyakat vetítettek a szemközti fal érdes felületére.

Elgondolkodva nézte a fény ellentéteként megjelenő árnyakat, majd tekintete az  ablakra tévedt. A csillagok sziporkázó fénye most zavarta, ezért behúzta a függönyt. Komótosan visszaült a tűz elé, lehunyta a szemét és dúdolni kezdett. Ám alig kezdte el a dalt, szája mosolyra húzódott. Felállt, és dudorászva a komódhoz lépett. Kezébe vette a bekeretezett képet és nevetve nézett szembe vele. A híres-hírhedt kritikus szigorú tekintete mit sem változott azóta, hogy elfoglalta a komód főhelyét. Lelki szemeivel látta, amint lemondóan legyint, és hallotta azt is, ahogyan ellentmondást nem tűrően csendre inti.

Abbahagyta a dudorászást, de a mosoly ott maradt a szája szegletében.

- Szeretném hallani a hangod-, jutott eszébe a mondat, aminek következményeként az ítész fényképe az összegyűjtött emlékek középpontjába került.

Sorra rohanták meg ezek az emlékek, némelyiknél sokáig elidőzött. 

A múltból a kakukk hangja hozta vissza. Meglepetten vette észre, hogy már 9 óra, és Ő még nem érkezett meg. Idegesen járkálni kezdett, majd egy idő után nyugalomra intette magát.

- Semmi baj! Minden rendben van.

Ezt ismételgette magában olyan sokszor, hogy lassan sikerült is elhinnie. 
Az asztalhoz lépett. Igazított egyet a szalvétán, picit arrébb tette az egyik vizespoharat, majd kiment a konyhába és benézett a sütőbe. A hús már ropogósra sült, illata betöltötte a helyiséget. Elzárta a gázt, aztán visszament a szobába. Megpiszkálta a parazsat, dobott egy darab fát a tűzre, és leült a kandalló elé. A hintaszék ütemes mozgása elálmosította.

Arra ébredt, hogy fázik. A tűz már rég kialudhatott, és az utána maradt hamu lustán terült el a kandalló rácsán.

Reszketve felállt és körülnézett.

Az ablak nyitva, a szél ki-be lebbenti a függöny szárnyait. A csillagok eltűntek, helyettük komor felhők gyülekeznek a néma égbolton.

Értetlenül áll, semmit sem ért, és összerezzen, amikor az egyik vizespohár felborul, és csörömpölve az asztal alá gurul.

A hirtelen jött éles fény elvakítja, a dörrenéstől a földre rogy. Ül maga elé meredve, és hirtelen mindent megért.

A vihar csendesedik, már csak néhány esőcsepp kopog az ablakpárkányon.

Nem tudja, hogy mióta kuporog a földön. Lába előtt a fénykép, üvege összetört, ám az ítész kajánul vigyorog rá. Lassan feltápászkodik, az ablakhoz lép, becsukja, majd fáradtan az ajtóhoz támolyog. Eloltja a villanyt, kilép a sötétbe, kulcsra zárja az ajtót, és elindul. Nem tudja hova, merre, csak azt, hogy minél távolabb innen.

A kulcsot elhajítja, és leszegett fejjel megy tovább, egyre tovább. A célt nem látja, de mennie kell.

Fogalma sincs, megérkezik-e valaha valahova.

Egyetlen kívánság

                                                          

Az akvárium szolid fénye még meghittebbé tette az amúgy is kedves, ám egyszerű szobát.

Gyakran ült előtte. Mosolyogva nézte a ficánkoló halakat: színeik, alakjuk és természetük sokfélesége elbűvölte. Egynél-egynél elidőzött, követte tekintetével az útját. Ilyenkor elfelejtette a napi apró bosszúságokat, amelyek ebben a miliőben már nem is tűntek annak.

Meglepetten vette észre, hogy az egyik tetra hirtelen kivált a sorból, és egyedül indult felfedezőútra az apró kavicsok, a tündérhínár és a vízikalász varázslatos világába. Vajon miért döntött így? Hiszen nem jellemző, hogy egyedül úszkálnának, többnyire csapatban róják a köröket.

Egyedül…

Elgondolkodva nézi az apró halat, majd tekintete az asztalra téved, ahol a számlák között egy másfajta borítékot is lát. Felbontja. Tőle jött levél- állapítja meg-, és izgatottan olvasni kezdi.

Szervusz!

Örültem, amikor azt kérted, hogy meséljek az életemről. Nem azért, mert szeretek beszélni, hanem mert tudtam, hogy Téged valóban érdekel, hogy milyen voltam, milyen vagyok, és talán egyszer majd az is, hogy milyen leszek.

És meséltem.

Felelevenítve azon emlékeimet, amelyek életem tragédiái, és amely emlékek olyan mélyen a lelkemre telepedtek, hogy nem létezik olyan öröm, amely végleg elűzhetné őket.

Miközben újraéltem sorsomat, láttam azt is, ahogyan megdöbbenve olvasod a sorokat. Megdöbbenve, de nem sajnálkozva. Együttérzően.

És miközben haladsz egyre lejjebb a sorokkal, már fogalmazod is a biztató szavakat, amelyekkel segíteni szeretnél felállni a padló-közelből, ahová az újraélt emlékek hatására kerültem. És az egymás után sorakozó betűk nyomán talán ki is alakul némi fogalmad arról, hogy vajon milyen ember lehetek.

Tényleg! Milyen?

Meggyőződésem, hogy jó, ám ez nem elég ahhoz, hogy boldog is legyek. Tragédiák árnyákéban élek, és a súlyt, ami a vállamat nyomja, gyakran olyan nehéznek érzem, amit már-már lehetetlen elviselni.

Mégis itt vagyok. Itt vagyok, a lányom szerint a túlélés mestereként.

Túlélés…Ismételgetem.

Hányszor kell az embernek túlélnie, hogy aztán azt mondhassa megkönnyebbülve: most már valóban élek?!
Nekem sokszor. De makacs vagyok, és bár a sors többször megpróbált kibabrálni velem, én fityiszt mutattam neki, és mosolyogva vártam a következő próbatételét.

Most is mosolygok.

Elképzelem, ahogyan ülsz az akvárium előtt, ami gyerekkori álmod beteljesülése.

Mosolygok. De nem azért, mert megmosolyogtató, hogy most váltottad valóra, hanem mert, ha későn is, de valóra merted váltani. És tisztellek ezért! Tisztellek azért is, mert olyan ember vagy, akinek az őszinteség, a másikra figyelés, az önfeláldozás határozta és határozza meg az életét.

Na, jó! Lehetnél talán egy kicsit kevésbé megfontolt, de Istenem! Senki sem tökéletes! :-)

Eddig jutott a levélben, amikor a tetra hirtelen szembe fordult vele, rákacsintott, és aranyhallá változott. Ő visszakacsintott, és elmondta egyetlen kívánságát.

Nyuszi és ibolya

 

Mártikának előlegként

Nyuszi ül a fűben,

Éberen, de csendben,

Őrzi a tojását,

Mit megfestett az este.

A szerény ibolya,

Irigykedik rája,

Mert bárhogy fürkészi,

Neki nincs tojása.

Bánatos szemekkel,

Tekint körbe-körbe,

Nincsen-e legalább,

Aki megöntözze?

Arra jön egy legény,

Rózsavíz kezében,

Tartalmából löttyint,

Ibolyánk fejére.

Aki azon nyomban

A nyuszira ráront:

Szagold meg a fejem,

És süsd meg a tojásod!

Minden Kedves Látogatómnak vidám Húsvétot kívánok!