Szárnyaszegetten

A királyfi elgondolkodva, céltalanul poroszkált az ösvényen. Mindegy volt, hova, merre viszi a lova, egyszerűen csak egyedül akart lenni a gondolataival. Azt hitte, hogy egyedül maradt, pedig hű társa, Csillag nem hagyta magára. A ló megérezte, hogy  gazdáját még mindig bántja a dolog, ezért óvatosan, nesztelenül lépkedett vele a kanyargós ösvényen. 
Neki is hiányzott a madár. Lovaglásaik alkalmával mindig ott ült gazdája vállán, és szinte állandóan énekelt. Az ének többnyire vidám volt, ám néha-néha bánatosan szólt. Ilyenkor a gazdi néhány kedves, biztató szóval megvigasztalta, és a rigó jókedve újra visszatért. 
Aztán egyszer csak szó nélkül elrepült. Elrepült egy messzi, más világba. Napok múlva üzente, hogy jól van, de ne várják többé. Új utakon jár, amelynek végén a remélt boldogság várja, ahol nincs többé szomorú ének, csak vidám, önfeledt dalolás.

A királyfi nem örült a madár döntésének, de tudomásul vette. Szerette volna figyelmeztetni az ismeretlen veszélyeire, ám a rigó nem kért belőle. Szárnyalt, szárnyalt a magasban, és nem vette észre az alatta tátongó iszonyú mélységet. Most is rágondolt. Vajon hová, merre vitte az útja? Tényleg boldog?

Eddig jutott a gondolataiban, amikor Csillag megállt. Hazaérkeztek. Leszállt a lóról, kinyitotta  a kastély kapuját, bevezette lovát az istállóba. Megpaskolta a hátát, nyakát, majd a szobájába indult.

A kastély ódon falai sok titok tudói. Öröm, bánat lakozott e falak között,  és gazdája most többnyire arra figyel, hogy minél kevesebbet kelljen gondolkodnia. Arra már rájött, hogy ha "agyal", az nem vezet sehová. Igyekszik lekötni magát olyan elfoglaltságokkal, amik nem engedik, hogy a fájó sebek újra feltépődjenek. Nem mindig sikerül. Tulajdonképpen nem is tudja, mit akar. Él, mert élnie kell. A rigó vitt ugyan némi színt fakó, lemondó életébe, de lám, elrepült. Mert valami másra vágyott.

Ez van- szólalt meg, majd folytatta útját hálószobája felé. Léptei kongtak, ahogyan áthaladt az üres termeken, majd fáradt, elnehezült testtel belépett a szobába.

Egyedül van. Az ágya üresen, bevetetlenül várja, úgy, ahogyan reggel hagyta. Leül a szélére, lehúzza a csizmáját, majd leheveredik rá. Szemben az ablak néz rá sötéten, majd hirtelen világosodni kezd. A Hold kukucskál be rajta. Szórakozottan nézi a fény játékát a falon, a tárgyakon, majd egyre világosabb lesz. Bántja szemét az erősödő fény, ezért feláll, hogy behúzza a függönyt. Ám keze a levegőben marad, mert furcsa neszre lesz figyelmes. Kihajol az ablakon, hogy lássa a zaj eredét, és megdöbben attól, amit lát. A rigó fekszik szárnyaszegetten, fájdalmasan nyöszörögve a porban. Gondolkodás nélkül kiugrik az ablakon, felemeli a madarat a földről, és a szobájába viszi. A madár szemében fájdalmat, megalázottságot lát, és látja-hallja azt is, amit mondani akar neki: A fénybe vágytam, és nem vettem észre, hogy az elvakít. Azt hiszem, bevégeztetett.
A királyfi érti a ki nem mondott szavakat. Gyöngéden az ágyába fekteti a madarat, betakarja, és kedvesen szól hozzá: Nem bevégeztetett, hanem lezárult! Lényeges különbség! 
A rigó ránéz, sóhajt egy mélyet, a szeme lecsukódik, és átadja magát az álom puha ölelésének. 
A Hold pedig- mint aki jól végezte dolgát-, búcsút int, majd elbújik egy felhő mögé, hogy helyt adjon az éjszaka sötétjének, ezzel együtt az álmoknak. Az álmoknak, amik ritkán teljesednek be ugyan, ám "Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság; talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek; talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk..."

Még, ha szárnyaszegetten is...