Egy leendő emlékkép vallomása

Szerelmem közönyöd nem ölte meg,                                           
de elrejtem, ne lássa senki sem.
Remények, vágyak tovatűntek,
s egyedül maradok, azt hiszem.

Voltál életem fénysugara,
s lettél egy árny, mely messze jár,
rémülten, már-már eszelősen,
kereslek, könyörgök: állj meg! Várj!

Már tudom, utunk párhuzamos,
találkozni nem fogunk soha,
nyíló szerelmünk elhervadt rég,
dércsípte virág lett a sora.

Élted alkonyán, ha elmerengsz,
s a múltból felbukkan nevem,
meglátod majd könnyes arcomat,
látod majd érted nyúló kezem...

Ígérj meg legalább annyit, 
hogy egy szép emlékkép leszek.

1994. június 22.