Sárgarózsa

Céltalanul bolyongott az erdőben. Csendre vágyott. Az utóbbi idők zavaros történései után magányra volt szüksége, hogy rendezni tudja gondolatait.

A kora reggelt választotta, amikor a Nap még nem döntötte el, hogy rejtve maradjon-e a felhők mögött, avagy előbújva rejtekéből megcsillantson egy kis reményt a sötétben botladozónak.

Ébred az erdő. A fák jólesően nyújtózkodnak az ég felé, kopasz, ám hófödte ágaik várják a tavaszt, hogy színes ruhába öltözve élvezzék a lágy szellő simogatását, és rejtekül szolgáljanak az arra rászorulóknak.

A varjak is mozgolódnak fészkükben, és alant, a hóban néhány feketerigó keres valami őszről itt maradót. Egy nyúl hirtelen átszalad a fák között, de miután eltűnik, újra belemerülnek a keresgélésbe.

Mindebből ő semmit sem vesz észre, megy egyre beljebb, már jószerivel azt sem tudja, hogy hol jár. Ropog a hó a lába alatt, a nagy csendben szinte visszhangzanak léptei. Aztán hirtelen megáll, átfázott kezét a zsebébe süllyeszti, és komoran néz maga elé.

- Érdemes még? Van valami értelme annak, hogy az utóbbi évek csúfos kudarcai után újra és újra próbálkozzon?

A válasz egyértelmű. Nincs! A sok-sok csalódás, reményvesztettség után sem ereje, sem kedve nincs már, hogy folytassa a keresést. Kénytelen tudomásul venni, hogy a sors úgy döntött, nem lesz kegyes hozzá. Visszafordul hát, hogy visszamenjen ahonnan jött: a szürke hétköznapok monoton világába.

Lehajtott fejjel tapossa a havat, amikor hirtelen furcsa hang üti meg a fülét. Nem tudja, mi ez, és honnan jön, de különösebben nem is érdekli. Megy tovább. Egyik lábát rakja a másik után, és már csak egy vágya van: minél hamarabb hazaérni.

A hang egyre közelebbről hallatszik, és ő meglepett csodálkozással emeli fel a fejét, mert rájön, hogy zenét hall. Megáll, és nem érti a dolgot, mert rajta kívül nemigen van ember a környéken. Végül határozott léptekkel elindul a zene irányába. Egyre gyorsabban megy, türelmetlenül várja, hogy megtudja, honnan, kitől származik a szívének oly kedves dallam.

Egy tisztáson találja magát. Hónak semmi nyoma: tavaszba érkezett. Vadvirágok tarka sokasága szőnyegként terül el a lába előtt, itt-ott egy-egy bokor, tele szebbnél szebb virággal. A vadrózsa halvány rózsaszín szirmai mosolyogva integetnek felé.

A zene most halk, de a dallam és a szöveg kivehető: 

„Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék,
Minden évben négyszer virágba borulnék,
Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak
Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak.”

Könnybe lábadt szemmel áll, nézi a varázslatos tisztást, amely a dallal együtt olyannyira megérinti a szívét, hogy szinte elakad a lélegzete.

Aztán leheveredik a fűre, mert most érzi csak, hogy lába mennyire elfáradt a sok gyaloglásban. Bogarak, lepkék röpködnek egyik virágról a másikra, és ő követ tekintetével egy szivárványszín pillangót, ám az egyszer csak eltűnik egy bokor ágai között. Feláll, hogy megkeresse. Nem tart sokáig, hogy rátaláljon, észreveszi egy sárga rózsa szirmain.

A zene egyre halkabb, majd egy szomorú hang jut el a füléhez:

„Beszélgetünk halkan,

Én, meg a sárga rózsa

Ő hallgat, én mondom,

Mi a szívem nyomja”

A hang irányába néz, és meglátja Őt. Ott áll előtte teljes valójában a Férfi, az Ember, egy csokor rózsa mögé bújva.

Elindul Felé, a szíve egyre hevesebben ver. A csokor közeledik, majd kellemes férfiillat, és már hallja a lélegzetét is. Megáll, kezét nyújtja Felé. Ő félszegen elmosolyodik, majd óvatosan a keze fölé hajol, megcsókolja.

Mosolyogva ébred, és tudja, ma szép napja lesz!

Vásárolni indul. A hó ropog a lába alatt, a park fái jólesően nyújtózkodnak az ég felé, hófödte ágai várják a tavaszt, az örömhozót. Az egyik bokor tövében feketerigó keres valami őszről itt maradót.

A sarki virágüzlet kirakatában egy csokor sárga rózsa mosolyog vissza rá.