Ébredés

A kandallóban ropogott a tűz, és a lángok furcsa árnyakat vetítettek a szemközti fal érdes felületére.

Elgondolkodva nézte a fény ellentéteként megjelenő árnyakat, majd tekintete az  ablakra tévedt. A csillagok sziporkázó fénye most zavarta, ezért behúzta a függönyt. Komótosan visszaült a tűz elé, lehunyta a szemét és dúdolni kezdett. Ám alig kezdte el a dalt, szája mosolyra húzódott. Felállt, és dudorászva a komódhoz lépett. Kezébe vette a bekeretezett képet és nevetve nézett szembe vele. A híres-hírhedt kritikus szigorú tekintete mit sem változott azóta, hogy elfoglalta a komód főhelyét. Lelki szemeivel látta, amint lemondóan legyint, és hallotta azt is, ahogyan ellentmondást nem tűrően csendre inti.

Abbahagyta a dudorászást, de a mosoly ott maradt a szája szegletében.

- Szeretném hallani a hangod-, jutott eszébe a mondat, aminek következményeként az ítész fényképe az összegyűjtött emlékek középpontjába került.

Sorra rohanták meg ezek az emlékek, némelyiknél sokáig elidőzött. 

A múltból a kakukk hangja hozta vissza. Meglepetten vette észre, hogy már 9 óra, és Ő még nem érkezett meg. Idegesen járkálni kezdett, majd egy idő után nyugalomra intette magát.

- Semmi baj! Minden rendben van.

Ezt ismételgette magában olyan sokszor, hogy lassan sikerült is elhinnie. 
Az asztalhoz lépett. Igazított egyet a szalvétán, picit arrébb tette az egyik vizespoharat, majd kiment a konyhába és benézett a sütőbe. A hús már ropogósra sült, illata betöltötte a helyiséget. Elzárta a gázt, aztán visszament a szobába. Megpiszkálta a parazsat, dobott egy darab fát a tűzre, és leült a kandalló elé. A hintaszék ütemes mozgása elálmosította.

Arra ébredt, hogy fázik. A tűz már rég kialudhatott, és az utána maradt hamu lustán terült el a kandalló rácsán.

Reszketve felállt és körülnézett.

Az ablak nyitva, a szél ki-be lebbenti a függöny szárnyait. A csillagok eltűntek, helyettük komor felhők gyülekeznek a néma égbolton.

Értetlenül áll, semmit sem ért, és összerezzen, amikor az egyik vizespohár felborul, és csörömpölve az asztal alá gurul.

A hirtelen jött éles fény elvakítja, a dörrenéstől a földre rogy. Ül maga elé meredve, és hirtelen mindent megért.

A vihar csendesedik, már csak néhány esőcsepp kopog az ablakpárkányon.

Nem tudja, hogy mióta kuporog a földön. Lába előtt a fénykép, üvege összetört, ám az ítész kajánul vigyorog rá. Lassan feltápászkodik, az ablakhoz lép, becsukja, majd fáradtan az ajtóhoz támolyog. Eloltja a villanyt, kilép a sötétbe, kulcsra zárja az ajtót, és elindul. Nem tudja hova, merre, csak azt, hogy minél távolabb innen.

A kulcsot elhajítja, és leszegett fejjel megy tovább, egyre tovább. A célt nem látja, de mennie kell.

Fogalma sincs, megérkezik-e valaha valahova.