A rózsa másodvirágzása

A szél süvítve közeleg, a bokor ágai hajladozva próbálnak kitérni előle. A rózsának még most sincs menedéke. 
Élénk-zöld leveleire már nem emlékszik, így nincs is, ami oltalmazza. Ő mégsem adja fel, mert valami buta optimizmus arra készteti, hogy elhiggye: egyedül is képes kivárni a tavaszt, az édes-keserűt, a mámorítót.

Most egy erős széllökés belemar, vékony szára meghajlik, és minden erejére szüksége van, hogy állva tudjon maradni. Sikerül! Felkészülve várja a következő rohamot, de a roham- legnagyobb ámulatára- elmarad, mert a szél feladja: amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozik, s távoznak vele az eget betöltő komor felhők is. Nyomában csend marad, azúrkék égbolt, a Nap most incselkedve szórja sugarait. 

A rózsa végre megpihen, és a csendben visszagondol addigi életére. A reményre, majd az azt követő csalódásokra. A megpróbáltatásokra, amelyektől egyre erősebb lett ugyan, de mit ér az erő, ha napjai továbbra is magányosan telnek, ha nincs senki, aki színesebbé tehetné az egyre szürkébbé váló nappalokat és éjeket?

Gondolatiból közeledő léptek hozzák vissza a valóságba. 

Várakozik.
 A léptek felerősödnek, majd elhalnak. Felnéz. Egy fiú áll a bokor előtt és kíváncsian mustrálni kezdi. Ő csendben marad, de szirmai élénkülni kezdenek. A fiú hirtelen mozdulattal megsimogatja, megszagolja, és érces hangon ránevet. Az éles hang zavarja, a simogatás sérti, mert erős és érzések nélküli. Elfordítja a fejét. A fiú csodálkozik, nem érti a dolgot, majd sértetten odébb áll. Aztán újabb fiúk jönnek és ezzel újabb csalódások mindkét részről. 

A rózsának egykedvűen telnek napjai. Már nem vár látogatót, ám ha mégis érkezik, észre sem veszi. Szirmait még nem veszíti el, de illata rejtve marad.

Most megint léptek. Finomak és alig hallhatóak, szinte csak apró neszek, ám ő meghallja őket. És figyel. Vajon ki közeleg? Aztán meglátja a fiúcskát, aki színes palástban, mosolyogva jön felé. Ez a mosoly elbűvöli, és félszegen visszamosolyog. A fiúcska megáll előtte, óvatosan fölé hajol, majd megérinti a lassan kibomló, egyre színesebbé váló szirmokat.

Aztán egyre gyakrabban jön, ugyanolyan kedvesen, simogatása is ugyanolyan gyöngéd. A rózsa egyre türelmetlenebbül várja, a közelében teljesen kivirul, illata is érezhetővé válik.

Aztán történik valami: a fiúcska hirtelen leveti színes palástját, és a rózsa megdöbben. Aki előtte áll, már nem azonos a reményt adó, az őszinte mosolyú látogatóval. A pőrére vetkőzött fiú magyarázkodik, de ő nem tudja, higgyen-e neki. Elszomorodik. És nem érti, hogy miért hitte már megint, hogy élete megváltozhat. A fiúcska nem erőszakos, nem akarja mindenáron meggyőzni, hogy azért még minden szép lehet, végül amilyen csendben jött, ugyanúgy távozik. Másnap már el sem jön, és nem jön harmadnap sem. Jönnek azonban más fiúk, ám sértődötten visszafordulnak, mert a rózsa rájuk sem hederít.

Nem érti magát. Nem érti, hogy miért a rosszkedv, nem érti, hogy mi az, ami hiányzik? Hiszen jönnek-mennek a színes palástok, akkor mi a baj?

Aztán megérti. A finom elegancia, a kedves mosoly, a gyöngéd és mégis határozott érintés. Ez az, ami hiányzik, amit a színes palástok nem tudnak pótolni. Hosszas tanakodás után úgy dönt, hogy üzen a fiúcskának. Üzeni, hogy várja, bár úgy érzi, hogy vélhetőleg hiába.

És jól érzi.

Miközben várt rá, sikerült összeraknia a kis mozaikdarabkákból, hogy mi is történt valójában. Megfejtette, hogy miért volt a színes palást, miért a kedvesség, miért történt minden úgy, ahogy? Egy kicsit odébb, egy másik bokor rejtekén egy másik rózsa él. A fiú eszköznek használta őt céljai eléréséhez, eszköznek, hogy a másik rózsát újra tenyerébe vehesse, hogy újra érezze bódító illatát.

A szél süvítve közeleg, a bokor ágai hajladozva próbálnak kitérni előle. A rózsának még most sincs menedéke.