In memoriam "Öcsi"

Negyvenegy évig a menedékem voltál.

Emlékedet idéztem, ha oly nagyon fájt,

Megsebzett lelkem gyakorta Hozzád szállt,

Amikor úgy éreztem vége, hogy nincs tovább.

Soha nem tudtad meg, miért küldtelek el.

Azt hihetted, szeszély, vagy talán bosszúvágy,

Most elmondom. Mert harcolnom kellett volna,

És azt hittem, hogy úgy sem nyerhetek csatát.

Emlékszel? Volt egy égszínkék selyemsálad.

Nekem ugyanolyan, de hulló hófehér.

Elcseréltük, aztán bárhová is mentünk,

Másikunk illata mindenhová kísért.

És arra emlékszel, mikor felhívtalak?

Gondolkodj, hátha majd felrémlik valami.

Én voltam, aki hallgatott, majd letette

Mert csak a hangodat akarta hallani.

Hívnálak, de már nem lehet, már nincs tovább.

Elmentél oda, hol többé semmi sem fáj.

Lelkem üres, agyam nem tudja felfogni,

Hogy Nélküled is folytatódhat a világ.

Csillagom voltál. Távoli, mégis fényes,

Tűnt mosolyod volt a tündérszép mennyország,

Még hallom hangod, ahogy mondtad rég: "Édes".

Még hallom álmaimban lépteid zaját.

Ám mosolyod eltűnt, az álomnak vége.

Hangod is elnémult, már nem mondod "Édes"

De az a Csillag, ott messze fenn az égen,

Vigyáz majd rám, mert él és örökké fényes.

Nyugodj békében Édes!