Egyetlen kívánság

                                                          

Az akvárium szolid fénye még meghittebbé tette az amúgy is kedves, ám egyszerű szobát.

Gyakran ült előtte. Mosolyogva nézte a ficánkoló halakat: színeik, alakjuk és természetük sokfélesége elbűvölte. Egynél-egynél elidőzött, követte tekintetével az útját. Ilyenkor elfelejtette a napi apró bosszúságokat, amelyek ebben a miliőben már nem is tűntek annak.

Meglepetten vette észre, hogy az egyik tetra hirtelen kivált a sorból, és egyedül indult felfedezőútra az apró kavicsok, a tündérhínár és a vízikalász varázslatos világába. Vajon miért döntött így? Hiszen nem jellemző, hogy egyedül úszkálnának, többnyire csapatban róják a köröket.

Egyedül…

Elgondolkodva nézi az apró halat, majd tekintete az asztalra téved, ahol a számlák között egy másfajta borítékot is lát. Felbontja. Tőle jött levél- állapítja meg-, és izgatottan olvasni kezdi.

Szervusz!

Örültem, amikor azt kérted, hogy meséljek az életemről. Nem azért, mert szeretek beszélni, hanem mert tudtam, hogy Téged valóban érdekel, hogy milyen voltam, milyen vagyok, és talán egyszer majd az is, hogy milyen leszek.

És meséltem.

Felelevenítve azon emlékeimet, amelyek életem tragédiái, és amely emlékek olyan mélyen a lelkemre telepedtek, hogy nem létezik olyan öröm, amely végleg elűzhetné őket.

Miközben újraéltem sorsomat, láttam azt is, ahogyan megdöbbenve olvasod a sorokat. Megdöbbenve, de nem sajnálkozva. Együttérzően.

És miközben haladsz egyre lejjebb a sorokkal, már fogalmazod is a biztató szavakat, amelyekkel segíteni szeretnél felállni a padló-közelből, ahová az újraélt emlékek hatására kerültem. És az egymás után sorakozó betűk nyomán talán ki is alakul némi fogalmad arról, hogy vajon milyen ember lehetek.

Tényleg! Milyen?

Meggyőződésem, hogy jó, ám ez nem elég ahhoz, hogy boldog is legyek. Tragédiák árnyákéban élek, és a súlyt, ami a vállamat nyomja, gyakran olyan nehéznek érzem, amit már-már lehetetlen elviselni.

Mégis itt vagyok. Itt vagyok, a lányom szerint a túlélés mestereként.

Túlélés…Ismételgetem.

Hányszor kell az embernek túlélnie, hogy aztán azt mondhassa megkönnyebbülve: most már valóban élek?!
Nekem sokszor. De makacs vagyok, és bár a sors többször megpróbált kibabrálni velem, én fityiszt mutattam neki, és mosolyogva vártam a következő próbatételét.

Most is mosolygok.

Elképzelem, ahogyan ülsz az akvárium előtt, ami gyerekkori álmod beteljesülése.

Mosolygok. De nem azért, mert megmosolyogtató, hogy most váltottad valóra, hanem mert, ha későn is, de valóra merted váltani. És tisztellek ezért! Tisztellek azért is, mert olyan ember vagy, akinek az őszinteség, a másikra figyelés, az önfeláldozás határozta és határozza meg az életét.

Na, jó! Lehetnél talán egy kicsit kevésbé megfontolt, de Istenem! Senki sem tökéletes! :-)

Eddig jutott a levélben, amikor a tetra hirtelen szembe fordult vele, rákacsintott, és aranyhallá változott. Ő visszakacsintott, és elmondta egyetlen kívánságát.