Szívemben már haldoklik a remény,
a zengő hegedűk lassan elnémulnak,
egy ijesztő árny mereszti rám szemét,
s ragadozó karmok lassan felém nyúlnak.
Te elengedted meg sem fogott kezem,
én tébolyultan rohannék feléd,
de láncra verve vergődöm a mélyben,
s elnyeli előlem mosolyod a sötét.
Kiáltanám némán én a sorsnak,
tépje széjjel kínzó láncaim,
vagy adjon erőt lemondani rólad,
és ne engedje éber álmaim!
Mert álom volt csak, hogy végre rád találtam,
csak reméltem, hogy fogod majd kezem,
én mégis: úgy szeretnék hinni a csodában,
mert remény nélkül végleg elveszek.
Epilógus
Szívemben már meghalt minden remény,
a zengő hegedűk végleg elnémultak,
az ijesztő árny nevetve jött felém,
s karmai szívem köré fonódtak.
1999
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése