Édesanyám emlékére

Ilyenkor, ünnepek előtt gyakran eszembe jutnak gyermekkorom Karácsonyai. Milyen izgatottan vártam! Izgatottan és várakozással annak ellenére, hogy ajándékot ritkán kaptam. Drága emlékű szüleim nem engedhették meg maguknak ezt a luxust, mégis ez az ünnep volt számomra a legszebb.
Akkor nem tudtam, és nem is kerestem az okát. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy egyszerűségében rejlett a szépsége: a gyertyák lángjai, a csillagszóró fénye, a fenyőfa illata, de leginkább az engem körülvevő szeretet volt az, ami olyan csodássá tette.

A fenyőfa szinte minden évben ugyanolyan volt, mert hiszen a díszekre vigyáztunk. Égő helyett gyertyák voltak a fa ágain és Konzum szaloncukor, ami néha olyan kemény volt, hogy alig lehetett megrágni. De sok volt!
A fa alatt mindig volt néhány narancs, és valahol az ágán minden évben lógott egy koszorú füge. / Akkor még így árulták, nem összepréselve egy dobozban / 
A fügét nem értettem, mert én nem szerettem.  Arra is felnőttként jöttem rá, hogy anyukám viszont imádta, de úgy érezte, hogy magának nem veheti meg, megveheti viszont nekem, Karácsonyra. 
Szigorúan, de szeretettel nevelt, és -bár néha bántott szigora-, egy idő után rájöttem, hogy szükség volt erre! Kemény asszony volt, mert az élet azzá tette. Évekig egyedül nevelte a háború után három féltestvéremet, és egészen addig, míg össze nem házasodtak édesapámmal, a megélhetésért kellett küzdenie. Soha nem adta fel, és mindig ügyelt arra, hogy lehetőségei szerint a legjobbat biztosítsa nekem.
Édesapám 14 évvel fiatalabb volt nála, ennek ellenére nagy-nagy szeretetben éltek- halálukig... Egymás után mentek el, 18 évvel ezelőtt, szörnyű űrt hagyva maguk után... 
Van egy csillag, amit tiszta időben mindig látok az erkélyajtóból. Ez a csillag számomra Ők Ketten, és ennek a csillagnak mondom el, hogy mi történik velem... 

Karácsonykor majd felnézek az égre és a fügét együtt fogyasztjuk el...

2011