Pillanatképek életemből 4

A lány megszégyenülten áll a széken, és lepereg előtte egész addigi kollégiumi élete...

Az ablaknál állt, miközben várta, hogy sorra kerüljön. Nézte az egymás után elsuhanó autókat, a villamost, amint csilingelve megáll, és az útjukra siető járókelőket.
A Tisza-part csöndje után furcsa és idegen volt számára a városi utca zaja és forgataga, és furcsa volt az is, hogy az emberek szó nélkül mennek el egymás mellett.
Vajon felveszik a kollégiumba? És ha igen, meg tudja majd szokni a merőben más környezetet? 
Gondolatai ide-oda cikáztak, amikor nyílt az ajtó, és a nevét hallotta.
Az igazgatónő mosolyogva, kedvesen fogadta, hellyel kínálta és beszélgetni kezdtek. A beszélgetés egyre oldottabb lett, mert az igazgatónő barátságos és közvetlen volt. Azzal váltak el, hogy az eredményről majd értesítik.

Felvették! Kollégista lett! Szülei nagyon örültek neki, és büszkék voltak arra, hogy lányuk a megye legnevesebb gimnáziumának tanulója lett. Ekkor még ő is.
Végül eljött a szeptember, és beköltözött a koliba. Meglepte a zsúfolt hálóterem, az emeletes ágyak, és az, hogy 24-en alszanak majd egy szobában. 
Aztán lassan megszokta mindezt, és ahogy kezdte megismerni osztálytársait, tanárait, egyre jobban érezte magát. Néhány lánnyal hamar barátságot kötött, az osztályfőnökét pedig rögtön megszerette, mert kedves volt, halk szavú és megértő. 
Kollégiumi nevelőtanárával már más volt a helyzet. Ritkán mosolygott, szigorú volt, és ő nem tudott feloldódni a közelében. Gyakran eszébe jutott később is az első megbeszélés, ahol Márta néni néven szólította, majd megjegyezte:
   - Sok jót hallottam rólad, de majd meglátjuk, hogy mi igaz az egészből!
Ettől kezdve úgy érezte, hogy a nevelőtanár szinte árgus szemekkel figyeli, és állandóan attól rettegett, hogy nem tud majd megfelelni az elvárásainak. Több tisztséget is kapott és állandóan bizonyítania kellett, hogy méltó rá. Eleinte nem is volt gond, igyekezetét Márta néni elismerte, de aztán olyan dolog történt, ami hatással lett egész későbbi életére. 
Nővére- akivel addig nap, mint nap találkozott-, hosszú ideje szanatóriumban volt, és nagyon hiányzott már neki. Aztán egyik hétvégén azzal a hírrel kereste meg, hogy pár napra haza mehet, és szeretné, ha ő is vele menne, legalább végre kibeszélgetnék magukat. Gondban volt, mert védenie kellett volna egy kézilabda mérkőzésen, amit a hálótermek között hirdettek meg, de azért félve mégis bekopogott az igazgatói irodába, hátha sikerül a tervük. Az igazgatónő megértéssel hallgatta, és engedélyezte az eltávozást, mert úgy vélte, hogy úgyis elmaradnak a meccsek, mivel sokan szintén haza utaznak.
Hétfőn reggel érte a meglepetés, amikor megérkezése után rögtön jelentkeznie kellett Márta néninél. A nevelői szobában kiderült, hogy a mérkőzések nem maradtak el, a hálóterem pedig csúfos vereséget szenvedett, mivel nem volt megfelelő kapusuk. Indokait a nevelőnő nem értette meg, és mérgesen megjegyezte:
  - Úgy látszik fiam, hogyha nálatok megdöglik egy macska, te rögtön haza utazol.
Ettől kezdve pokollá vált az élete a koliban. Márta néni levegőnek nézte, nem érdekelte, hogy mi történik vele. Hiába ért el sikereket sakkversenyen, vagy kézilabda meccseken, hiába kapott jó jegyet, tudomást sem vett róla. Megbeszéléseken nem szólt hozzá, és minden alkalmat megragadott, hogy bánthassa. Ő pedig egyre többet sírt, és egymás után küldte haza a leveleket, amiben arra panaszkodott, hogy már nem bírja itt tovább. Hiába érezte jól magát a suliban, a gyomra rögtön görcsbe rándult, ha meglátta a koli épületét. A tanulmányi eredménye romlani kezdett, és végül már tisztsége is csak egy maradt, a hálófelelős.

És most itt áll a széken szégyenszemre, elrettentő példaként: így jár az, aki nem tudja betartatni a rendet a többiekkel.
Szédül, a szeme megtelik könnyel, és csak arra vágyik, hogy történjen már valami. Bármi, csak ne kelljen itt állnia. A többiek lesütött szemmel, néma csendben ülnek, Márta néni meg csak mondja, mondja a magáét. 
Nem tudja, mennyi idő telhetett el így. Már nem érez, nem lát semmit, nem érti a szidalmakat sem. Fásult közönnyel mered a semmibe, és csak az zakatol szüntelen az agyában, hogy történjen már valami....valami...
Most nyílik az ebédlő ajtaja, és önkéntelenül hátra fordul. Könnyein át is látja, hogy édesanyja lép be rajta, aki- mint később kiderül- egy gyűlésre érkezett a városba. 
Hogy mit beszél a két felnőtt, nem jut el hozzá, csak arra emlékszik, hogy anyukája a hálóteremben vigasztalja, és megígéri, hogy eztán másként lesz.
Vajon tényleg másként lesz?