Emlék

Ha meglátom végre mosolygó arcodat,
elfelejtek mindent, ami addig fájt,
s pár napig csendben álmodozva Rólad,
enyhül egy kicsit a nyomasztó magány.

Ilyenkor hiszem, hogy van egy kis remény,
hogy álmom nem csalfa délibáb csupán,
hunyt szemmel is látom égszínkék szemedben
a remény aprócska fénysugarát.

Majd eltelik pár nap és magamhoz térek.
Beborul köröttem az egész világ,
hisz' fáradó szívem feladta végül,
s elmém érvényesítette akaratát.

Már tudom azt, hogy hiába minden,
hogy az álom soha nem lesz való,
mert felém küldött oly kedves mosolyod,
csak tanítványod anyjának szól.

Így nem marad más, mint hogy néha látlak.
És szívembe rejtem összes mosolyod,
s ha úgy érzem, már mindennek vége,
majd emlékezni arra fogok.
1999