Karácsony előestéjén elcsendesültek a kis falu utcái. Az emberek behúzódtak házaikba és készülődtek a Szentestére. A napok óta szakadó hó hirtelen elállt, és metsző hideg vágott az ember arcába, ha kimerészkedett a szabadba.
Kovács János otthonában vígan duruzsolt a kályha, és az egész szoba melegséget árasztott. Szeretet és béke honolt a családban, és a szülők mosolyogva nézték lányukat, amint bontogatta ajándékát. A kislány arcán meglepett öröm látszott, mert azt hitte, hogy az idén sem kapja meg rég áhított játékát, az öltöztethető Barbie babát. A családfő két év munkanélküliség után végre állást kapott a szomszéd kisvárosban, és hosszas számolgatás után úgy döntöttek, hogy idén elcsípik a konyhapénzből a babára valót.
A töltött káposzta már az asztalon gőzölgött, de Dóri csak hosszas unszolásra volt hajlandó asztalhoz ülni, és többször oda-odanézett a fa alatt egyedül árválkodó babájára. Csendben vacsoráztak, és elgondolkodva hallgatták a rádióból felhangzó karácsonyi éneket.
A meghitt csendet kutyaugatás törte meg, és a családfő kíváncsian nézett ki az ablakon. Meglepődött, amint észrevette az ablak alatt didergő nőt, és 6 éves forma kislányát.
- Jó estét! Kik maguk, és mit akarnak itt? - fordult a jövevényekhez.
- Jó estét kívánok! Bocsánatot kérek, uram! Csak gyönyörködtünk egy kicsit a karácsonyfájukban. Özvegy Nagy Józsefné vagyok. Ő meg a kislányom- válaszolta az asszony és óvóan magához ölelte gyermekét.
- Mit csinálsz ott János? Zárd be azt az ajtót, mert kihűl a ház! - szólt ki sürgetően a felesége.
- Jöjjenek be gyorsan, melegedjenek meg, és mondják el, miről van szó! -hívta be a váratlan vendégeket a családfő.
- Jó estét! Kik maguk, és mit akarnak itt? - fordult a jövevényekhez.
- Jó estét kívánok! Bocsánatot kérek, uram! Csak gyönyörködtünk egy kicsit a karácsonyfájukban. Özvegy Nagy Józsefné vagyok. Ő meg a kislányom- válaszolta az asszony és óvóan magához ölelte gyermekét.
- Mit csinálsz ott János? Zárd be azt az ajtót, mert kihűl a ház! - szólt ki sürgetően a felesége.
- Jöjjenek be gyorsan, melegedjenek meg, és mondják el, miről van szó! -hívta be a váratlan vendégeket a családfő.
Az asszony mélyet sóhajtott, és az arca fájdalmat tükrözött. Megfogta kislánya kezét, és elindult a férfi után, majd beszélni kezdett:
- Az uram két éve meghalt egy balesetben. A zebrán ment át a lányunkkal, amikor egy részeg elütötte. A helyszínen meghalt, de szerencsére a kislányom nem sérült meg. Legnagyobb bánatomra azonban a gyerek azóta nem beszél. Nehéz volt feldolgozni a gyászt, a szívem szakad meg, hogy nem hallom Enikő hangját, de még az is súlyosbítja a helyzetet, hogy itt maradtam nyakamon a sok adóssággal. Már ott tartok, hogy a számlákat sem tudom kifizetni. Ajándék, karácsonyfa, azóta szóba sem kerül, hiszen ennünk sem nagyon van mit. Most járjuk a falut, be-belesünk a házakba, hogy ez a szerencsétlen gyerek legalább messziről lásson feldíszített fenyőt.
Kovácsné megrendülten hallgatta az özvegyet, majd beljebb invitálta őket .
- Na, jöjjenek a konyhába, igyanak egy bögre teát! Mással nem szolgálhatok, mert vendégre nem számítottam.
Nagyné és kislánya követte az asszonyt, és mohón nyúltak a teásbögre után. Aztán mégis lassú kortyokban itták a forró italt, hogy élvezzék minden cseppjét. Összefagyott testüket kezdte átjárni a meleg, és a háziasszony meglepődve vette észre a változást az arcukon. Kedvesen hozzájuk fordult, és megkérdezte:
- Mióta fagyoskodnak odakint? És mikor ettek utoljára?
- Délben ettünk egy kis paprikás krumplit. Utána kimentünk a temetőbe az uram sírjához, hogy rátegyük Enikő ajándékát, amit erre az alkalomra rajzolt neki: egy szépen feldíszített fenyőt. Órák óta járjuk az utcákat, láttuk a karácsonyi készülődéseket, de a legtöbb helyen észre sem vettek bennünket.
- Öntök még egy csésze teát, aztán jöjjenek be a szobába, ott melegebb van!
A beszélgetés alatt Dóri elgondolkodva ült az asztalnál, és le nem vette szemét a babájáról, Nagyné és kislánya pedig elindultak az asszony után, majd félénken megálltak az ajtóban.
- Ne álldogáljanak már ott, jöjjenek közelebb! Anya! Nem tudnád mégis megkínálni őket valamivel?
- Készítettem ide a betlehemeseknek kolbászt, kalácsot, tojást, meg egy kis bort is. Egy kevés káposzta is maradt még a fazékban. Üljenek asztalhoz, hozok terítéket, vacsorázzanak velünk!
Vacsorázás közben sokat beszélgettek. Nagyné részletesen elmondta a tragédiát, az azóta történteket, és a Kovács házaspár megrendülve hallgatta. Rájöttek, hogy az ő bajuk semmi ahhoz képest, mint ami ezt a két szerencsétlen embert sújtotta. Mindketten azon gondolkodtak, hogy hogyan segíthetnének rajtuk? A legjobban az rendítette meg őket, hogy a kislány a tragédia óta nem beszél.
Dóri hallgatag volt mindvégig, és arcáról eltűnt az öröm. Haragudott a vendégekre, amiért megzavarták az estét, és valami furcsa érzése támadt: talán féltékenység? Nem tudta megfogalmazni, mi ez, csak azt tudta, hogy haragszik erre a lányra, és azt szeretné, ha mihamarabb eltűnne innen. Hirtelen ötlettől vezérelve felállt, elvette apja pénztárcáját és lopva az asszony kosarába csúsztatta. Már a vacsora vége felé jártak, amikor csengőszó hallatszott. Dóri felállt, és az ajtó felé indult.
- Apa! Hallottátok? Már itt is vannak a betlehemesek! Beengedem őket.
- "Jó estét kívánok! Meg ne ijedjenek! Itt egy kompánia, semmit se féljenek! Lépek én e házba azon kérelemmel, szabad-e bejönni ide Betlehemmel? Ha százasuk nincsen, ezres is jó bele! Tessék ideadni, hadd ballagjunk vele!"
A betlehemesek játéka alatt János keresni kezdte a pénztárcáját, de sehol sem találta.
- Anya! Nem láttad valahol a tárcámat? Határozottan emlékszem rá, hogy idekészítettem a betlehemesek ajándékai mellé.
- Ott kell lennie valahol, mert vacsora előtt még láttam. Majd megkeressük később, van nálam egy kis apró, add ezt oda nekik!
Miután a betlehemesek elhagyták a házat, Kovácsék keresni kezdték a pénztárcát. Tűvé tettek érte mindent, de csak nem került elő. A házaspár értetlenül állt a dolog előtt, mikor megszólalt a lányuk:
- Én tudom, hová lett a tárcád, apa. Láttam, mikor ez a lány beledobta ebbe a kosárba.
János belenézett az asszony kosarába, és elhűlve vette észre benne a pénztárcát.
- Miért tették ezt? Nem szégyellik magukat? Ez a hála, hogy ettek, ittak, megmelegedhettek nálunk?
- Még, hogy a gyerek nem beszél! Ez hazugság, ugye? Meg az is, hogy meghalt a férje. Mennyit loptak így össze, mondja meg őszintén!- fakadt ki mérgesen a háziasszony is.
Nagyné értetlenül nézett rájuk, magához szorította kislányát, majd ijedt védekezéssel megszólalt:- Esküszöm maguknak, hogy mi nem nyúltunk a pénztárcához! És minden igaz, amiről beszéltem!
- Nem hiszem el egy szavát sem! Takarodjanak a házamból, és ne merészkedjenek a környékre még egyszer! Örüljenek, hogy nem hívom ki a rendőrséget!- kiabált János, és villámló tekintetettel nézett a megrémült asszonyra.
Nagyné hiába próbált védekezni, nem hittek neki. A családfő kiabálása megijesztette, kézen fogta kislányát, és lehajtott fejjel elindult. Az ajtóból még visszanézett, és fátyolos szeme Dóri ijedt tekintetével találkozott. Fájdalmasan sóhajtott egyet, és lányával együtt kilépett az ajtón.
A házaspár még most sem tért magához. Értetlenül néztek egymásra, és dühösek voltak, mert elrontották az ünnepüket. A csendet hirtelen Dóri hangja törte meg:
- Apa! Anya! Én voltam…
- Mit jelent az, hogy te voltál? Mit akarsz ezzel mondani, Dórikám? -kérdezték a szülők egyszerre.
- Én tettem apa pénztárcáját a néni kosarába.
A szülők megdöbbenve néztek hol egymásra, hol pedig a lányukra. Azt hitték, nem jól hallottak. Először az apa tért magához, és reménykedve megszólalt:
- Micsoda? Ezt ugye nem mondod komolyan, kislányom? Te ilyesmire nem vagy képes. Ugye? Mondd, hogy nem vagy képes! Mondd!
- Pedig én voltam, higgyétek el! És ne haragudjatok rám!
- Mi az, hogy ne haragudjunk? Úr Isten, János! Ez itt a mi lányunk? Én ezt egyszerűen nem hiszem el! De hát most vallotta be, hogy mit tett, akkor igaznak kell lennie! Menj gyorsan azok után a szerencsétlenek után, és hívd vissza őket!
Dórikám! Mondd meg nekem, miért?- fordult a lányához szomorúan.
- Nem tudom, anya! Csak azt, hogy féltem. Attól féltem, hogy …nem is tudom, mitől...Láttam, hogy Enikőt sajnáljátok, csak vele foglalkoztok. És megijedtem. De szeretnék mindent jóvátenni!
Miközben a családfő elindult megkeresni Nagynét és a kislányát, Dóri és anyukája izgatottan várták, hogy vajon szerencsével jár-e? Kis idő múlva nyílt az ajtó, és beléptek mindhárman. Dóri felállt, odament hozzájuk, kezében a babájával.
- Ne tessék rám haragudni, néni! És te se haragudj, Enikő! Tessék! Legyen a tiéd!
Enikő csodálkozva nézett hol Dórira, hol pedig a babára, majd megszólalt.
- Köszönöm!
Kovácsné megrendülten hallgatta az özvegyet, majd beljebb invitálta őket .
- Na, jöjjenek a konyhába, igyanak egy bögre teát! Mással nem szolgálhatok, mert vendégre nem számítottam.
Nagyné és kislánya követte az asszonyt, és mohón nyúltak a teásbögre után. Aztán mégis lassú kortyokban itták a forró italt, hogy élvezzék minden cseppjét. Összefagyott testüket kezdte átjárni a meleg, és a háziasszony meglepődve vette észre a változást az arcukon. Kedvesen hozzájuk fordult, és megkérdezte:
- Mióta fagyoskodnak odakint? És mikor ettek utoljára?
- Délben ettünk egy kis paprikás krumplit. Utána kimentünk a temetőbe az uram sírjához, hogy rátegyük Enikő ajándékát, amit erre az alkalomra rajzolt neki: egy szépen feldíszített fenyőt. Órák óta járjuk az utcákat, láttuk a karácsonyi készülődéseket, de a legtöbb helyen észre sem vettek bennünket.
- Öntök még egy csésze teát, aztán jöjjenek be a szobába, ott melegebb van!
A beszélgetés alatt Dóri elgondolkodva ült az asztalnál, és le nem vette szemét a babájáról, Nagyné és kislánya pedig elindultak az asszony után, majd félénken megálltak az ajtóban.
- Ne álldogáljanak már ott, jöjjenek közelebb! Anya! Nem tudnád mégis megkínálni őket valamivel?
- Készítettem ide a betlehemeseknek kolbászt, kalácsot, tojást, meg egy kis bort is. Egy kevés káposzta is maradt még a fazékban. Üljenek asztalhoz, hozok terítéket, vacsorázzanak velünk!
Vacsorázás közben sokat beszélgettek. Nagyné részletesen elmondta a tragédiát, az azóta történteket, és a Kovács házaspár megrendülve hallgatta. Rájöttek, hogy az ő bajuk semmi ahhoz képest, mint ami ezt a két szerencsétlen embert sújtotta. Mindketten azon gondolkodtak, hogy hogyan segíthetnének rajtuk? A legjobban az rendítette meg őket, hogy a kislány a tragédia óta nem beszél.
Dóri hallgatag volt mindvégig, és arcáról eltűnt az öröm. Haragudott a vendégekre, amiért megzavarták az estét, és valami furcsa érzése támadt: talán féltékenység? Nem tudta megfogalmazni, mi ez, csak azt tudta, hogy haragszik erre a lányra, és azt szeretné, ha mihamarabb eltűnne innen. Hirtelen ötlettől vezérelve felállt, elvette apja pénztárcáját és lopva az asszony kosarába csúsztatta. Már a vacsora vége felé jártak, amikor csengőszó hallatszott. Dóri felállt, és az ajtó felé indult.
- Apa! Hallottátok? Már itt is vannak a betlehemesek! Beengedem őket.
- "Jó estét kívánok! Meg ne ijedjenek! Itt egy kompánia, semmit se féljenek! Lépek én e házba azon kérelemmel, szabad-e bejönni ide Betlehemmel? Ha százasuk nincsen, ezres is jó bele! Tessék ideadni, hadd ballagjunk vele!"
A betlehemesek játéka alatt János keresni kezdte a pénztárcáját, de sehol sem találta.
- Anya! Nem láttad valahol a tárcámat? Határozottan emlékszem rá, hogy idekészítettem a betlehemesek ajándékai mellé.
- Ott kell lennie valahol, mert vacsora előtt még láttam. Majd megkeressük később, van nálam egy kis apró, add ezt oda nekik!
Miután a betlehemesek elhagyták a házat, Kovácsék keresni kezdték a pénztárcát. Tűvé tettek érte mindent, de csak nem került elő. A házaspár értetlenül állt a dolog előtt, mikor megszólalt a lányuk:
- Én tudom, hová lett a tárcád, apa. Láttam, mikor ez a lány beledobta ebbe a kosárba.
János belenézett az asszony kosarába, és elhűlve vette észre benne a pénztárcát.
- Miért tették ezt? Nem szégyellik magukat? Ez a hála, hogy ettek, ittak, megmelegedhettek nálunk?
- Még, hogy a gyerek nem beszél! Ez hazugság, ugye? Meg az is, hogy meghalt a férje. Mennyit loptak így össze, mondja meg őszintén!- fakadt ki mérgesen a háziasszony is.
Nagyné értetlenül nézett rájuk, magához szorította kislányát, majd ijedt védekezéssel megszólalt:- Esküszöm maguknak, hogy mi nem nyúltunk a pénztárcához! És minden igaz, amiről beszéltem!
- Nem hiszem el egy szavát sem! Takarodjanak a házamból, és ne merészkedjenek a környékre még egyszer! Örüljenek, hogy nem hívom ki a rendőrséget!- kiabált János, és villámló tekintetettel nézett a megrémült asszonyra.
Nagyné hiába próbált védekezni, nem hittek neki. A családfő kiabálása megijesztette, kézen fogta kislányát, és lehajtott fejjel elindult. Az ajtóból még visszanézett, és fátyolos szeme Dóri ijedt tekintetével találkozott. Fájdalmasan sóhajtott egyet, és lányával együtt kilépett az ajtón.
A házaspár még most sem tért magához. Értetlenül néztek egymásra, és dühösek voltak, mert elrontották az ünnepüket. A csendet hirtelen Dóri hangja törte meg:
- Apa! Anya! Én voltam…
- Mit jelent az, hogy te voltál? Mit akarsz ezzel mondani, Dórikám? -kérdezték a szülők egyszerre.
- Én tettem apa pénztárcáját a néni kosarába.
A szülők megdöbbenve néztek hol egymásra, hol pedig a lányukra. Azt hitték, nem jól hallottak. Először az apa tért magához, és reménykedve megszólalt:
- Micsoda? Ezt ugye nem mondod komolyan, kislányom? Te ilyesmire nem vagy képes. Ugye? Mondd, hogy nem vagy képes! Mondd!
- Pedig én voltam, higgyétek el! És ne haragudjatok rám!
- Mi az, hogy ne haragudjunk? Úr Isten, János! Ez itt a mi lányunk? Én ezt egyszerűen nem hiszem el! De hát most vallotta be, hogy mit tett, akkor igaznak kell lennie! Menj gyorsan azok után a szerencsétlenek után, és hívd vissza őket!
Dórikám! Mondd meg nekem, miért?- fordult a lányához szomorúan.
- Nem tudom, anya! Csak azt, hogy féltem. Attól féltem, hogy …nem is tudom, mitől...Láttam, hogy Enikőt sajnáljátok, csak vele foglalkoztok. És megijedtem. De szeretnék mindent jóvátenni!
Miközben a családfő elindult megkeresni Nagynét és a kislányát, Dóri és anyukája izgatottan várták, hogy vajon szerencsével jár-e? Kis idő múlva nyílt az ajtó, és beléptek mindhárman. Dóri felállt, odament hozzájuk, kezében a babájával.
- Ne tessék rám haragudni, néni! És te se haragudj, Enikő! Tessék! Legyen a tiéd!
Enikő csodálkozva nézett hol Dórira, hol pedig a babára, majd megszólalt.
- Köszönöm!
Mindenki döbbenten nézett. Enikő anyukája szeméből eleredt a könny, magához szorította kislányát, majd meghatottan nézett fel az égre:
- Édes Istenem! Köszönöm! És Neked is, Dórika!
Nem sokkal ezután a falu utcái teljesen kihaltak, a házak ablakai is lassan elsötétültek. A Hold elégedetten folytatta útját, és néha odaintett egy-egy csillagnak. Az emberek nyugovóra tértek, és reménykedve várták a holnapot.
2010
Nem sokkal ezután a falu utcái teljesen kihaltak, a házak ablakai is lassan elsötétültek. A Hold elégedetten folytatta útját, és néha odaintett egy-egy csillagnak. Az emberek nyugovóra tértek, és reménykedve várták a holnapot.
2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése