Piroska várakozással- teli izgalommal ült le az asztalhoz, hogy elkezdje a levélírást. Lena Zagarodnaja- olvassa az orosz kislány nevét. A címet Veres tanár nénitől kapta, aki biztatta, hogy menni fog, mert van érzéke az oroszhoz. El is határozta rögtön, hogy műfordító lesz. A szótárakat maga mellé készítette, és mikor végzett a levéllel, elkezdte ellenőrizni minden egyes szavát, mert tökéleteset akart alkotni. Már majdnem készen volt, mikor bejött a szobába anyukája, miután végzett a fejéssel. Hozta a meleg, habos tejet, amit a lány legtöbbször még az istállóajtóban, szűrés nélkül megivott, de most nem ért rá ott ácsorogni, mert fontos feladata volt.
- Hát te mit csinálsz, gyerekem? Szótárból írsz? Na hiszen! Így sose leszel készen!
A lányt anyja szigorú hangja visszahozta a valóságba, pedig már látta a nevét egy könyv fedelén, amit ő fordított.
- Kinek kell ezt a levelet megírni?- kérdezte. Anyunak, vagy nekem?
- Kinek kell ezt a levelet megírni?- kérdezte. Anyunak, vagy nekem?
Margitka döbbenten nézett lányára, mert nem szokott hozzá az ilyen válaszhoz, majd szó nélkül kiment. Rövid időn belül borítékba került a levél, és a lány nagy büszkén masírozott ki vele a konyhába, hogy bezsebelje az elismerést szüleitől. Apja valahol az udvaron havat sepert, mert órák óta esett, anyja mosogatott.
- Készen vagyok, anyu! Majdnem két oldalt írtam!
Csend. Piroska közelebb megy, megismétli még egyszer, de semmi válasz. Anyja hátra sem fordul, mosogat tovább. A lány nem érti a dolgot. Visszamegy a szobába, és azon gondolkodik, hogy mi történhetett? Kicsit később rájön, hogy anyukája megharagudott rá. Szomorúan lefekszik, de azzal a gondolattal alszik el, hogy reggelre minden rendben lesz!
Aztán mégsem! Elmarad a „Kislányom ébresztő! Készen van a reggeli és meleg a mosdóvíz!” Majd elmarad az indulás előtti puszi is.
Az iskolában nem tud rendesen figyelni, de azért magyarból kap egy ötöst. Alig várja, hogy hazaérjen! Ezzel biztosan kiengesztelem anyut!- gondolja hazafelé menet, és mihelyt belép a kapun, már kiabálja is az örömhírt. De újra semmi,és nincs puszi sem. Ez így megy minden nap: anyja nem szól hozzá, nem törődik vele. Egy hétig bírja, aztán egyik este, mikor édesanyja már alszik, kimegy az udvarra, és bebújik az udvar végében álló kukoricaszárból összerakott kúpba. Meg akar halni.
Hideg van. A havazás elállt, az ég tiszta, ezerszám ragyognak a csillagok. A kislány lelkéig nem jut el a csillagok fénye, ő csak azt érzi, meg kell halnia, mert az anyja már nem szereti. Vacogva guggol a kúp belsejében, és várja, hogy történjen már meg! Keze, lába zsibbad, sír hangtalanul, könnyei egymást utolérve peregnek le az arcán. Aztán egyszer csak meghallja apja kiáltását:
- Kislányom! Hol vagy? Gyere már be, megfázol!
Nem válaszol. Apja újra, most már hangosabban szólítja, és a gyerek érzi a hangjában az aggódást, törődést. Elgémberedett testtel kimászik a kúpból.
- Itt vagyok, apu! - válaszol fogvacogva. Menni akar, de lábai nem engedelmeskednek. Apja kétségbeesve szalad felé, ölbe veszi, beviszi a szobába. - Készen vagyok, anyu! Majdnem két oldalt írtam!
Csend. Piroska közelebb megy, megismétli még egyszer, de semmi válasz. Anyja hátra sem fordul, mosogat tovább. A lány nem érti a dolgot. Visszamegy a szobába, és azon gondolkodik, hogy mi történhetett? Kicsit később rájön, hogy anyukája megharagudott rá. Szomorúan lefekszik, de azzal a gondolattal alszik el, hogy reggelre minden rendben lesz!
Aztán mégsem! Elmarad a „Kislányom ébresztő! Készen van a reggeli és meleg a mosdóvíz!” Majd elmarad az indulás előtti puszi is.
Az iskolában nem tud rendesen figyelni, de azért magyarból kap egy ötöst. Alig várja, hogy hazaérjen! Ezzel biztosan kiengesztelem anyut!- gondolja hazafelé menet, és mihelyt belép a kapun, már kiabálja is az örömhírt. De újra semmi,és nincs puszi sem. Ez így megy minden nap: anyja nem szól hozzá, nem törődik vele. Egy hétig bírja, aztán egyik este, mikor édesanyja már alszik, kimegy az udvarra, és bebújik az udvar végében álló kukoricaszárból összerakott kúpba. Meg akar halni.
Hideg van. A havazás elállt, az ég tiszta, ezerszám ragyognak a csillagok. A kislány lelkéig nem jut el a csillagok fénye, ő csak azt érzi, meg kell halnia, mert az anyja már nem szereti. Vacogva guggol a kúp belsejében, és várja, hogy történjen már meg! Keze, lába zsibbad, sír hangtalanul, könnyei egymást utolérve peregnek le az arcán. Aztán egyszer csak meghallja apja kiáltását:
- Kislányom! Hol vagy? Gyere már be, megfázol!
Nem válaszol. Apja újra, most már hangosabban szólítja, és a gyerek érzi a hangjában az aggódást, törődést. Elgémberedett testtel kimászik a kúpból.
- Miért tetted ezt, Mukikám? – kérdezi elcsukló hangon.
- Meg akartam halni, amiért anyu már nem szeret.
Édesapja könnyes szemmel nézi egyetlen gyermekét, ágyba fekteti, gyengéden betakarja, és miközben simogatja és puszilgatja könnyáztatta arcát, a fülébe súgja:
- Ne félj kislányom! Minden rendben lesz!
- Ne félj kislányom! Minden rendben lesz!
- Piroska! Készen van a reggeli, és meleg a mosdóvíz!- hallja reggel még félálomban anyja hangját a kislány.
Sóhajt egy nagyot, aztán megkönnyebbülten elmosolyodik.
2011
Sóhajt egy nagyot, aztán megkönnyebbülten elmosolyodik.
2011
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése